Mit is jelent az Anyaság?

Ezen gondolkodom már napok óta, de nem jut eszembe egyetlen szó rá. Olyan kéne, ami kifejezi azt a kettősséget, ami jellemzi az érzéseimet. Persze lehet, ez csak azért van, mert fél éve nem aludtam 2 óránál többet egyhuzamban, úgyhogy sokszor egy szimpla bemutatkozás is kihívásokkal teli.

Sok minden átfutott az agyamon, megpróbálom sorba szedni.

Nem vágytam feltétlenül gyerekekre, nem tudtam magam elképzelni anya szerepben. Aztán mégiscsak ez volt a logikus lépés az esküvő után, gondoltam miért ne? Mikor, ha nem most? Nem volt konkrét terv, fel sem fogtam, hogy a karrieremet például kezdhetem majd elölről. És én még szerencsés vagyok, mert a munkahelyemen várnak vissza. Persze első próbálkozásra nem jött össze, itt már sejthettem volna mi vár rám… A kontroll hiánya. Ez az első, amit megtanultam, és azóta is tanulom. Egy kontroll-mániásnak ez igen nagy kihívás. Az anyaságban egyszerűen képtelenség mindent irányítani. Pedig milyen jó lenne meggyorsítani a fogzást! Vagy megkönnyíteni a szülést!

De főleg nem lehet irányítani egy akaratos 3 évest, aki képes csak azért nem aludni az oviban, mert nem AKAR… Persze estére olyan fáradt, hogy menni alig bír, de azért 9-kor még megy a könyörgés, mert ő még nem AKAR lefeküdni. És ezt bizony kezelni kell, de nem erőből, mert azzal mindent elronthatunk. Meg mert nem is működik, mert olyankor jön a sakálüvöltés…

És itt jön a második, ami eszembe jutott. A tanulás. Megtanulni türelmesnek lenni. Akkor is, ha fáradt vagy, akkor is, ha fáj a fejed, ha havi bajod van, vagy ha csak egyszerűen mindenki hagyjon békén napod van. Mert a gyereked akkor is ott van, és a felelősséget nem akaszthatod fel a fogasra. Le lehet passzolni nagyszülőnek, vagy szitternek, de olyankor meg jön a lelkiismeret furdalás és/vagy az idegeskedés, hogy jól van-e. Én ilyenkor rendszeresen azt vizionálom, hogy biztos eltört már valamije, elütötte egy busz, elvitték az ufók, vagy ami a legrosszabb, hogy túl jól érzi magát, és már soha többé nem is akar hazajönni… Igen, ezt is tanulni kell, az elengedést. Bízni benne annyira, hogy akkor is szeret, ha éppen Apával, vagy a Mamával bandázik, és rettentően élvezi.

Persze ezen kívül is rengeteget tanulok a gyerekeimtől. Még a fél évestől is. A gyermeki egyszerűséget például. Ahogy rácsodálkozik a világra, ahogy icipici kis apróságoknak is rettentően tud örülni. Teljes szívből kacagni. Nem törődni a világgal, azzal, hogy megfelelően áll-e a hajam, vagy passzol-e a cipőm a táskámmal.

Vagy ahogy a 3 évesnek nyílik ki a világ, és szívja be a tudást. Mert mindenre kíváncsi, mindent tudni akar. És bizony sokszor sarokba szorít a miértekkel. Miért kell óvodába járni, amikor Anya egész nap otthon van? Hova megy a kaka-pisi? A dédi papi miért öreg? Miért kell rendet rakni? Miért megy árammal a hajszárító? Miért nem szabad a vízbe dobni? Miért nem ihatunk a fürdővízből? Miért kell tankolni az autóba? Miért gázolajat? Mi megy még gázolajjal? Mi benzinnel? A google és én már nem csak barátok,hanem lelki társak vagyunk.

És el is érkeztünk a következő gondolathoz. Kreativitás. Az anyáknak bizony rettentő kreatívnak kell lenni. És nem csak a Pinterestről kinézett húsvéti dekoráció ügyében. (Ami sohasem néz ki úgy, mint a képeken…) Hanem különféle helyzetek megoldásában is. Például amikor felkerekedsz a két gyerekkel egyedül virágot vásárolni, majd a nagy 10 perc után benyögi, hogy pisilnie kell. Vagy amikor a kisebbik kutyának szánt jutifalatot a nagykutya kaparintja meg… Ugye mindenki tudja, hogy ezt nem lehet annyival elintézni, hogy vegyél egy másikat, és add azt a kicsinek? Vagy, ha az oviban jövünk rá, hogy otthon hagytuk az alvós kutyát, a gyerek meg visít, hogy menjünk haza érte, ami nyilván nem opció. És ezek csak a legutolsó példák. Ilyeneket persze nem tanítanak az iskolában. Mikor azonban sikerül egy-egy ilyen helyzetet úgy megoldani, hogy a végén együtt nevetünk, és letörlöm az izzadságot a homlokomról, akkor azért úgy érzem egy országot is simán elvezetnék… Vagy ez túlzás?

És itt jön a bizonytalanság. Vajon jól oldom meg a helyzeteket? Mikor kell engedni, és mikor keménykedni? Kell egyáltalán ennyit agyalni ezeken? Vagy az a legjobb, ha az ösztöneinkre hallgatunk? Mekkora elvárásaim legyenek?

Ez persze úgyis csak 20-30 év múlva derül ki. És csak remélni tudom, hogy a fiaim azt mondják majd, hogy a szüleiknek voltak hülye dolgaik, és nem mindig álltak a helyzet magaslatán, de a legjobb tudásuk szerint csinálták, és szép gyerekkoruk volt. Még akkor is, ha nem engedtünk csokit vacsorára, vagy 30 fokban téli csizmát húzni.

A másik bizonytalanság számomra az anyaság kontra nőiség kérdése. Mindenhonnan az folyik, hogy egy nőnek szülés után két perccel már tip-topnak kell lennie, és a férje számára készen állnia, mert ha nem, akkor tuti megcsalja a kolleganővel, szomszéddal, pénztárossal… Igen, még a kasszás Erzsi is vonzóbb, mint én az első pár hónapban. De meddig lehet elengedni magam? Hiszen nem csak a férjem érdeke, hanem az enyém is, hogy legalább részben visszakapjam magam. Ugyanolyan már úgysem leszek, mint a két gyerek előtt. De akkor mégis meddig menjek el? Biztosan ki kell sminkelnem magam minden nap, akkor is, ha aludtam összesen 3 órát, azt is 5 részletben? És nem lehet ezt a férjjel megbeszélni? Hiszen ketten vállaltuk a gyerekeket, úgyhogy nem csak nekem kell áldozatokat hoznom. Egyébként is mi az a pár év az életünkből? Miért olyan ördögtől való, ha valaki nem küzd, hanem elfogadja, hogy ez a szakasz most nem róla szól? Nem elfelejtve persze, hogy később még lesz bőven lehetőség asztalon táncolni, délig aludni, hajnalig sorozatot nézni, a főnöknél puncsolni a fizetésemelésért. Arra pedig külön készülök, hogy amikor a fiúk kamaszok lesznek, és délig aludnának, véletlenül pont valami nagyon hangos dolgom akadjon…

Szóval, ha egy szóban kéne az anyaságot megállapítanom, akkor azt mondanám, hogy az Anyaság = Élet. Mert életet adtam két számomra tökéletes kis embergyereknek. Mert rengeteg új célt kapott a saját életem. Mert új élet kezdődött kettőnknek a férjemmel, amit úgy hívunk család. És mert remélhetőleg a fiaim is megtapasztalják egyszer milyen csoda szülőnek lenni, így én is picit tovább élhetek