A szoptatás fontos. Sok helyen lehet erről hallani, és azt hiszem, ehhez kétség sem férhet. Ám mégis úgy érzem, ez csak akkor fontos, ha otthon a négy fal között akarod csinálni...

A nagyobbik másfél évig cicizett kisebb, nagyobb nehézségek mellett. Na nem nonstop, és a végén már csak az elalváshoz kellett neki, de az elején még annyira nagy feneket kerítettem a procedúrának, hogy tényleg csak otthon, vagy a család más tagjainál tudtam elképzelni, hogy megetessem a gyereket. Így gyakorlatilag, ha ki is mozdultunk, nagyjából egy bevásárlásnyi időnk volt, mert rohanni kellett haza. Ugyanis nem hiszek az időre etetésben, így igény szerint szoptattam, és így járok el a kicsinél is. Hiszen én sem akkor eszem amikor ideje van, hanem amikor éhes vagyok. És jajj annak, aki nem hagy olyankor enni!

Na most úgy alakult, hogy a nyolc hónapos talán még nagyobb cicista, mint a bátyja... Próbálkozom én a mindenféle más kaják bevezetésén, egyelőre nem sok sikerrel... Így marad a szoptatás. Két óránként, óránként, öt percenként. Most már azért én is lazább vagyok, meg amúgy sincs nagyon választásom, mert egy 3 évest nem zárhatok be a lakásba fél évre. Viszont vagyok annyira prűd, hogy nem tudok nyilvánosan szoptatni. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy előkapom a mellem az utcán, a tescóban, vagy a játszótéren... Amiben egyébként semmi kivetni valót nem látok, tök természetes dolog, és inkább ezt nézem, mint egy síró csecsemőt. Vannak persze ilyen-olyan kendők, amivel letakarhatod magad, de azt F nem viseli el...

És itt jönnek a bonyodalmak. Ugyanis sajnos nem sok helyen vannak erre felkészülve. Csak a közelmúltból pár példa. Szép kis-nagy városunk egyik legpatinásabb hoteljébe érkeztünk egy esküvőre. Kérdem, hol tudom megetetni a gyereket? Először egy kis szemkikerekedés. (ezt amúgy már megszoktam) Aztán bevezettek egy nagy terembe, aminek az ablakain nem volt függöny, és az utcára néztek. Kerestem, de nem nagyon találtam egy eldugott sarkot sem... Azért megpróbáltam, de F-nek sem tetszett a hely, úgyhogy nem jártunk sikerrel. Később már annyira nyűgös volt, hogy inkább bementem vele a WC-re, és ott már evett... Neki kell a nyugi, amit egy nagy teremben aligha kaphat meg. Plussz a be-be csalingázó pincérek is voltak annyira érdekesek, hogy inkább rájuk figyelt. Másik példa. Siófok. Part menti kávézó. Gondolná az ember, hogy ilyen helyen csak van valami lehetőség. Kikérjük a kávénkat, mert ugye nehogy azt higgyék, hogy csak potyapisire jöttünk. Kérdezek. Van pelenkázó. Fúúú mondom, jó kezdet. Igen, volt egy koszos pelenkázó asztal a WC előtt. Na ki találja ki végül hol evett a gyerek? Szintén itt a városban, étterem. Szeretjük, mert egész jó a kaja, és közel van. Próbálom én általában úgy intézni, hogy F egyen mielőtt elindulunk, dehát nem mindig sikerül, így ott is többször evett már a WC-ben...

Tudom, hogy azért vannak kezdeményezések ezügyben, de most valahogy úgy érzem, nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ráadásul nagyon szuper helyek vannak Budapesten, csakhogy elárulok egy titkot. Az ország nagy része nem Budapesten él. Vidéken pedig valamiért jóval kevesebb a lehetőség, és az effajta igény. Ex-fővárosiként ez jó nagy pofánverés volt nekem. Ráadásul nyáron akar a fene felautózni a 40 fokos belvárosba, inkább lazulnék valamelyik tóparton.

Úgyhogy kedves vendéglátósok! Kérlek, kérlek próbáljatok erre odafigyelni! Istibizi nem marad el a borravaló! Ugyanis amikor néhanapján találunk egy-egy helyet, ahol van rendes baba-mama szoba, vagy csak kapunk némi empátiát, és kedvességet, nem szoktunk fukarkodni. Ráadásul álljon itt pár kulisszatitok:

- Ha a babám éhes --> sír --> meg kell szoptatni

- Ha a babám fáradt --> sír --> meg kell szoptatni

- Ha a babám szomjas --> sír --> meg kell szoptatni

Ugye milyen egyszerű? Mindenki jobban jár! A gyerek megnyugszik, én megnyugszom, és a vendégeknek sem kell hallgatni a sírást ;)

Szívem szerint bizonyos kategória felett kötelezővé tennék egy ilyen helyiséget!

Amennyiben pedig van bármiféle kezdeményezés ezügyben, hol írjam alá? :)

Bizony, nem hazudtam a címben! Sőt! A kisebbik még csak 8 hónapos, de már ő is szobatiszta, csak a biztonság kedvéért adok rá pelenkát, ő pedig nagyon jól nevelt, és abba intézi...

Nézem, ahogy nyaranta újra és újra felkapják a témát, és egyre-másra licitálnak az anyukák, mintha valamit osztogatnának azért, hogy a gyerek minél hamarabb használja a bilit. Aztán azt meg jól elhallgatják, hogy mennyit mostak utána, mert hát történtek balesetek. Mondjuk így nyáron valóban nem kell annyit mosni... De vajon biztos muszáj a másfél évest túráztatni ilyennel? Ennyire fontos a játszón, vagy a facebook csoportban eldicsekedni, hogy Zolika bezzeg már bilibe pisil? Igaz, hogy ott ül szerencsétlen egész délelőtt, persze, hogy előbb-utóbb belecsorog valami.

Bevallom nekem ez a bili dolog is nagyon idegennek tűnt. Elvégre a fiúk minket sem láttak soha vödörbe pisilni, miért ültetném rá. Plussz valahogy az utána következő tisztítgatás sem volt ínyemre. Lehet, hogy túl finnyás vagyok...

Így maradt a WC és a szűkítő, na meg az idő.

Igen, a fiam majdnem 3 éves volt, mikor szobatiszta lett. Egy délután gondolt egyet, és közölte, hogy nem kell pelus... Persze azért némi motiváció gyanánt vettük neki alsónadrágokat, mert ugye Apának is van, de ezen kívül nem erőltettük. Hittünk benne, hogy amikor megérik rá, magától elhagyja. És lám, tényleg! Sőt, közölte, hogy éjszakára sem kell. Sajnos nem bíztunk benne eléggé, úgyhogy valameddig éjszakára még feladtuk, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül engedtünk. Egyszer sem kellett felkelnem emiatt.

Na azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy balesetek sem fordultak elő. Az első 3 napban volt, hogy a H&M-ben szólni kellett az eladóknak, mert ott maradt egy kis tócsa. Ezúton is elnézést, nem biztos, hogy fel voltak ilyesmire készülve. Olyan is volt, hogy reggel becsurgott, mert nem akart felkelni...

Szóval persze, biztos van olyan gyerkőc, aki saját magától megy a WC-re újsággal a kezében, hogy ne maradjon le a tőzsdehírekről már másfél évesen, de véleményem szerint nem szabad erőltetni, mint ahogy semmit sem a fejlődésükben. Így legalább mi is tanulhatunk egy kis türelmet ;)

Aztán nem az lett belőle.

Mivel a drága férjemnek szombaton pasis programja volt, gondoltam cserébe megkérem jöjjön el velem ruhát venni a jövő heti esküvőre. Tudom-tudom, nem szép dolog ilyet kérni egy férfitól, de valami perverz ok folytán szeretek vele vásárolni. Ő ugyanis kertelés nélkül megmondja, ha egy ruha nem áll jól, vagy nem éri meg a pénzt. Így mondjuk el is szokott tartani egy egész napot eme remek program, de legalább nem rossz szájízzel akasztom be a szajrét a szekrénybe.

Plussz randinak sem volt utolsó eltölteni egy finom ebédet előtte a pláza valamely gasztronómiai paradicsomában.

A délelőtt szokásosan telt, munkálkodtunk, ki bent, ki kint. Mosás, főzés, gyerekaltatás ( ez telt a legtöbb időbe természetesen...), a fiúk addig kertészkedtek.

Dél körül megjöttek a nagyszülők, mi pedig nagy izgalommal elindultunk be a városba. Egy kis idő után T telefonja lecsatlakozott a kihangosítóról. Ekkor a fejéhez kapott, nyomott egy satuféket, és közölte, hogy az autó tetején hagyta induláskor... Vészvillogó ki, mi pedig elkezdtük az út mentén keresni a masinát. Nem lett meg. Lassan elgurultunk haza, de az autó már nem találta. Viszont kicsengett, így elég egyértelmű volt, hogy nem ment át rajta senki.

Gondoltuk, hátha már otthon leesett, de sajnos az udvarban sem találtuk. T visszament még egy körre, hátha valahol megtalálja. Én addig letöltöttem egy telefonkereső alkalmazást, így amikor visszaért beléptünk, és láttuk, hogy a telefon bizony mozgásban van az egyik főúton. T bepattant a kocsiba, fogta a telefonom, és utánaeredt. Én maradtam a gyerekekkel, meg nem igazán értettem mit is akar. Leszorítja, majd udvariasan visszakéri?

Miután elviharzott én még tötyörögtem picit, hogy mit is csináljak, végül úgy döntöttem felhívom a rendőrséget és segítséget kérek. Mivel sohasem voltam még ilyen helyzetben, fogalmam sem volt, mit kéne csinálni. Egy kedves hölgy végighallgatott, majd kapcsolta az ügyeletet, ahol egy kevésbé kedves úr próbálta azt javasolni, hogy menjek be a kapitányságra és tegyek feljelentést. Mikor belátta, hogy ezzel nem tud lerázni, és mert gondolom érezte a kétségbeesést a hangomban, hogy a férjem a telefon után indult, megenyhült, és javasolta, hogy ő hívja fel őket, és mondja meg a telefon pontos helyét, akkor talán tudnak segíteni.

Meg is mondtam ezt T-nek. Na ezután kezdődött számomra az idegőrlő várakozás. A nagyszülők elvitték V-t fagyizni, addig a pici tudott az ölemben aludni, én pedig a Papa telefonján csekkoltam a meglépett másik helyét. Egy ideig nem mozdult, aztán picit ide-oda. Mintha sétálnának vele. Komolyan én már itt azt hittem, biztos kergetőznek...

Végül megcsörrent a telefon, T számával, aki közölte minden ok, visszakerült a teló a rendőrök segítségével. Miután felhívtam, hogy mit mondtak a rendőrök, ő is felhívta őket, és mondta, hogy egy parkolóban áll, egy tízemeletes előtt, feltehetően ott van valahol. A rendőrök készségesek voltak végig, küldtek járőröket, akik szintén segítőkészen elkezdték végigcsengetni a lakásokat. Szerencsére nem kellett a tizedikig menni, az egyik lakásból elő is került a telefon.

Ezúton is szeretném megköszönni a magyar rendőröknek! Az ember így képzeli a segítségnyújtást. És nem csak a telefon értéke miatt volt fontos számunkra, hanem mert céges, és olyan adatok is vannak rajta, ami nem biztos, hogy másra is tartozik. Szóval nagyon hálásak vagyunk!

Miután T hazaért, még elmentünk a másik kalandunkra is, ami ugyan ennyire nem volt adrenalindús, de megszenvedtünk azért azzal is. Ugyanis itt vidéken elég szegényes a felhozatal, ráadásul olyan ruha kellett, ami hordozó- és szoptatóbarát... És persze megfelel a hatalmas magasságomra (160cm) és rövidke lábaimra, amiket emiatt nem is szeretek mutogatni. Nem sok esélyt adtam magamnak.

Már elkezdték ránk zárni a boltokat, amikor az utolsóban lekaptam egy overállt, és láss csodát, az lett a befutó :)

Miért mindig az utolsó bolt a nyerő? Vagy csak én vagyok ilyen béna? Vagy esetleg ilyenkorra az ember már kész kompromisszumokat kötni? Mindenesetre nagyon örülök, hogy sikerült, és csak az aljából kell felvarratni picit.

Hazafele azért megveregettük egymás vállát, és megbeszéltük, hogy jó csapat vagyunk :)

Nagyon régóta vágytam már Hollókőre. Még sosem voltam, de valahogy mindig olyan mesebelinek képzeltem. Persze 2 pici gyerkőccel nem könnyű olyan helyet találni, ami megfelelő arra a pár napra. Merthogy mindenkinek megvannak a saját igényei.

T akár egész nap áztatná magát valami jó meleg vízben, ami mondjuk most nem feltétlenül opció, de legalább a "megtehetném érzés" meglegyen :) A legkisebb családtag ugye még csak 7 hónapos, így neki igazából a hely mindegy is,csak meglegyen a kajaadagja, amit javarészt még én szolgáltatok neki. V 3 évesen már picit nehezebb dió, így mindenképpen szükséges gyerekmedence, meg némi gyerekprogram sem elhanyagolható, bár szerencsére a lelkesedésünk hamar átragad rá, így gyakorlatilag mindenhol megtalálhatjuk a számításainkat. Fagyizó pedig szerencsére elég sok helyen van, ahol mondjuk az egész napját képes lenne eltölteni.

A végére maradtam én :) Nos, én szeretek azért körülnézni egy-egy városban. Felfedezni a látnivalókat, és némi kultúrát magamba szívni. Azzal azért tisztában vagyunk, hogy a múzeumlátogatásoknak nem most van itt az ideje, azt nem is szoktuk erőltetni, bár titkon remélem, hogy eljön majd az idő, amikor a fiúkkal be lehet menni egy ilyen helyre anélkül, hogy attól félnék, hogy kicsúzlizzák a Mona Lisa szemét.

A következő nagyon fontos szempont a helyválasztással kapcsolatban, hogy ne legyen túl messze. Székesfehérvárról nagyjából két óra alatt oda kéne érni, és ebben nyilván benne van minimum egy megálló. Merthogy a fiúk nem feltétlenül vannak oda az autózásért. V már egész jól bírja, főleg, ha ebéd után indulunk, és sikerül elaludnia. Ez most konkrétan egy órát tartott, ugyanis F felébresztette a sírásával. Bár még így is jobban viseli, mint a bátyja, aki ennyi idősen képes volt az utat végigvisítani akár 10 perc volt, akár egy óra... Szóval ezért fontos a két órás intervallum. Ugyanis a következő egy óra azzal telt, hogy vért izzadva igyekeztem szórakoztatni a két gyereket hátul, mert tudom milyen érzés úgy vezetni, hogy valaki, vagy rosszabb esetben valakik síráskoncertet adnak a hátad mögött.

Hollókő nagyjából minden szempontnak megfelelt. Bár én azt képzeltem, hogy majd mindenféle népi mesterséget kipróbálhatunk, ez nem feltétlenül volt így, vagy mi nem voltunk kellően körültekintőek. Azért a Világörökség részét képező utcák valóban nagyon cukik, a házak pedig csodaszépek! Én amúgy is odavagyok minden gerendás, tornácos parasztházért :) Mégis olyan érzésem volt, mintha elvesztette volna a lényegét a hely. Lehetett vásárolni mindenfélét, meg láttunk beöltözött lányokat, fiúkat, de valahogy a mesterségek megismerése nekünk kimaradt :(

Vasárnap a várjátékok előszeleként találkoztunk törökökkel. Na ők még máig beszédtéma. Volt náluk puska, amit rendesen meg is töltöttek, és elsütöttek. Az elsö körben még izgi volt, de akkor még nem láttuk közelről a tüzelést. Második alkalommal már igen. V annyira megijedt, hogy sírvafakadt. Később megnyugodott ugyan, de egész végig kérdezgette, hogy a törökök merre vannak, és különben is siessünk vissza a szállodába, mert elviszik a motorját, amit betettünk az iskola udvarára, mert nem akartuk  végig cipelni. Még este lefekvéskor is előkerültek a fránya várostromlók. Nagy nehezen sikerült elmagyarázni, hogy ők igazából kedves magyar bácsik, akik csak azt játszák, hogy törökök, és senkit sem akarnak bántani. Viszont így a várjátékokat jobbnak láttuk kihagyni.

Cserébe volt egy szuper játszótér, ahol a kisházban még kemence is volt, és volt sok mászókás rész. Még a hotelnek is volt egy pici játszótere homokozóval, azt is kipróbáltuk. Meg természetesen a medencékben lubickolás is az egyik fő programok között volt. Szerencsére az idő is kedvezett nekünk. Nekünk szülőknek pedig bár nem nagyon volt fél perc sem, amikor nyugodtan leülhettünk volna, cserébe nagyon finomakat ettünk, és láthattuk a csillogó szemeket, amik az együtt töltött időnek szóltak, legyen az bárhol :)

Összességében úgy vélem jó kis hely, akár gyerekkel is, és mondanám, hogy még visszamegyünk, de annyi sok szép felfedeznivaló van még Magyarországon :)

Már régóta lemondtam a lánykori súlyomról és alakomról, de azért valljuk be, mindenki szeretne felmenni úgy pár lépcsőn, hogy ne kelljen utána oxigénmaszk...

Mindkét terhességem alatt felugrott 20 kiló. Pedig istibizi nem ettem össze-vissza, nem toltam le egy egész tortát uzsonnára. Még dietetikusnál is voltam, de sajnos így sem állt meg a mérleg. Elég rosszul is esett, amikor mindkétszer megjegyezték a szülőszobán, hogy túl sokat híztam. Ilyenkor mondjuk nem tudom milyen választ várnak. Hogy úúú tényleg, bocsi visszamegyek az időben, és végig fogyózom a 9 hónapot. Vagy mit? Nyilván nem direkt csináltam. Nem úgy indultam neki, hogy na most aztán bucira hízom magam, had szóljon! Főleg másodjára, amikor ott volt még egy örökmozgó két éves, aki után egész nap szaladgáltam... A végén már akkor iz ziláltam, ha bevittem a gyereket a fürdés után a szobájába.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a 20 kilók elég gyorsan le is mentek. Először fél év alatt, másodjára már elég volt 3 hónap is. Bár nem volt nehéz. Két gyerek mellett nem igazán volt alkalmam enni... Ennél többet nem is tettem az ügy érdekében. A gyerekek elvégezték helyettem a piszkos munkát. V mindig is nagyon nehezen aludt el, vele táncoltam. Bekapcsoltam a rádiót és ráztam a popóját, így viszonylag gyorsan elaludt, és én sem őrültem meg, csak igyekeztem a zenére figyelni.

A szoptatás is sokat segített. Rengeteg kalóriát emészt fel, így önmagában is remek fogyasztószer. Plussz a folyadékfogyasztást is meg kell emelni, így eltelített a víz, nem kívántam az ételt olyan sokszor. Kivéve a a csokit... Azt mondják szoptatás alatt érdemes kerülni a csokis dolgokat. Na nekem ez nem ment :( Pedig F begörcsölt tőle az elején, úgyhogy nagyon igyekeztem, de volt, hogy csaltam. Olyankor mindketten szenvedtünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire addiktív a cucc. A cigit simán letettem annó egyik napról a másikra, de a csokiról valahogy nem bírok lemondani :( És minél inkább szeretném, annál biztosabb, hogy rámjön egy falási roham... Mostanában megpróbálom elengedni, így talán kordában tudom tartani.

Mindezek mellett elkezdtem tornázni. Heti 2x fél óra. Nem túl sok, de gondoltam kezdetnek megteszi, aztán majd növelem az időt, vagy a gyakoriságot. Hát ezidáig még nem jött össze. Először azért, mert nem bírtam többet, most meg már elsumákolom az időt. Mert hát mindig van mit csinálni. Letöltöttem egy 30 napos edzős appot. Már sikerült 2 napot megcsinálnom belőle. Kb egy hónapja indultam...

De a heti 2 nap is sokat segít! Mivel a második huszas 3 hónap alatt lement, a cél mostmár a terhességek előtti plusz kilók leküzdése. Nagyjából 4 hónap alatt lement 6 kiló, de azt hiszem centikben jobb lenne az eredmény, de azokat nem mérem, csak a ruháimon veszem észre, hogy lötyögnek. Igaz még a régi nadrágjaim ( amiket jó pár éve eltettem, hogy majd egyszer belefogyok még) nem jönnek fel :(  Úgyhogy jó lenne azért még pár kilótól megszabadulni.

F elég jól bírja egyébként. Merthogy  ő is jön velem. Ezért kerestem olyan megoldást, ami nem túl sok idő, de eredményes. Mondjuk szerintem élvezi. A sok csaj közt, akik sokszor megdögönyözik, sőt már fel is veszik és sétálgatnak vele. Nem lepődnék meg, ha csak ezért elégedetlenkedne, mert olyankor mintha elvágták volna a nyüszit. A legtöbbször egyébként nagyon tündér módon elvan. Nagyjából mindenki megjegyezte már, hogy milyen jó kisbaba :) és tényleg az! 

Remélem együttműködő lesz addig, amíg leküzdöm a maradék felesleget :)

 Most itt alszik az ölemben. Ülök a kanapén, és nem merek mozdulni, ezeket a sorokat is nagyon óvatosan pötyögöm.

Éjszaka megint kelt. Vagy vissza se aludt. Már nem is számolom a kelések számát, csak érzem a fáradságot a szemeimen, és a fejemben. Sokszor nem jutnak eszembe már egyszerű szavak sem, a bonyolultabbakról meg már rég lemondtam. Ilyen lehet amikor az ember öregszik, és a régi mindennapi dolgok is kihívást jelentenek. Most már megértem az idősek türelmetlenségét, és mérgét. Vajon nyugdíjas koromban be fogom tudni pótolni ezt a sok kimaradt órát? Talán. Ha addigra nem valami elmegyógyintézetben kötök ki, ahol csak nyálcsorgatva ülök majd a sarokban. Bár ha jobban belegondolok ez most is megvan... Ha egyszer olyan helyzetbe jutok, hogy valakit kínoznom kell, biztos, hogy az alvásmegvonást választom. Én már azt is bevallanám, amit még csak kitaláltak...

Miért nem alszik? Szoktam tőle kérdezgetni, de nem válaszol :( Igaz, hogy még csak 7 hónapos, de kitartó vagyok, hátha egyszer csak küld valami jelet. Bár már elég sok mindent kipróbáltunk. Miután elaludt tettem le így, tettem le úgy; egyik oldalra, aztán a másikra, az ágy közepére, hátha csak zavarja a rács, de semmi. Próbáltam vékonyabb takarót, és vastagabbat. Lazító fürdőt, masszázst, csendet, sötétet. Ezek mondjuk az elalvásban segítenek is, de hogy mire ébred fel az rejtély. Jó esetben egy-két óra múlva ébred, és mehetek. Átvonulunk a kanapéra és ott próbálkozom tovább. Ez megy egész éjszaka. Persze lehet, hogy jön a foga, front van, mozgásfejlődik, a csillagok állása nem megfelelő, telihold van, vagy az is lehet, hogy valaki megátkozott. De minden áldott nap van valami???

Mostanában még a lezuhanyozni sem mindig sikerül. Pedig már olyan gyors vagyok, mintha csak kezet mosnék, és olyan halk, mint a horrorfilmekben a kaszabolás előtti rész. Mondjuk úgy is érzem magam, amikor bekapcsol a babaőr... Csak azért nem fakadok sírva, nehogy még jobban felébredjen. Belül persze sikítok és toporzékolok. És

azt kérdezgetem, hogy MIÉRT??? Szerintem tuti tömeggyilkos voltam előző életemben, és így kell vezekelnem.

A nagy sem aludt fél éves korától nagyjából másfél évig. Ő 3-4 órát fent volt, aztán aludt ugyanennyit. Az is horror volt, de ez talán még rosszabb. Csak az tartja bennem a lelket, hogy egyszer vége lesz az éjszakázásnak. De vajon meddig lehet ezt csinálni úgy, hogy ne legyenek hosszú távú következményei?

Nappal sem jobb a helyzet. Biztos van aki azt hiszi, hogy milyen jó egész nap itthon, ülni a kanapén és a tv-t bámulni, vagy facebookozni. Hát én már nagyon unom. Hogy nem tudok semmit csinálni, hogy elzsibbad a karom, a hátam, unom a filmeket, a facebookot és unom az unalmat. A szennyes és a mosatlan hegyekben áll...

Most alszik egy ideje. Párszor felébredt, de sikerült visszaaltatni. Ha nem pihen, nyűgös.

Ki kéne mennem a mosdóba. A hajamat is meg kéne mosni. Talán majd ha felébredt...

Mit is jelent az Anyaság?

Ezen gondolkodom már napok óta, de nem jut eszembe egyetlen szó rá. Olyan kéne, ami kifejezi azt a kettősséget, ami jellemzi az érzéseimet. Persze lehet, ez csak azért van, mert fél éve nem aludtam 2 óránál többet egyhuzamban, úgyhogy sokszor egy szimpla bemutatkozás is kihívásokkal teli.

Sok minden átfutott az agyamon, megpróbálom sorba szedni.

Nem vágytam feltétlenül gyerekekre, nem tudtam magam elképzelni anya szerepben. Aztán mégiscsak ez volt a logikus lépés az esküvő után, gondoltam miért ne? Mikor, ha nem most? Nem volt konkrét terv, fel sem fogtam, hogy a karrieremet például kezdhetem majd elölről. És én még szerencsés vagyok, mert a munkahelyemen várnak vissza. Persze első próbálkozásra nem jött össze, itt már sejthettem volna mi vár rám… A kontroll hiánya. Ez az első, amit megtanultam, és azóta is tanulom. Egy kontroll-mániásnak ez igen nagy kihívás. Az anyaságban egyszerűen képtelenség mindent irányítani. Pedig milyen jó lenne meggyorsítani a fogzást! Vagy megkönnyíteni a szülést!

De főleg nem lehet irányítani egy akaratos 3 évest, aki képes csak azért nem aludni az oviban, mert nem AKAR… Persze estére olyan fáradt, hogy menni alig bír, de azért 9-kor még megy a könyörgés, mert ő még nem AKAR lefeküdni. És ezt bizony kezelni kell, de nem erőből, mert azzal mindent elronthatunk. Meg mert nem is működik, mert olyankor jön a sakálüvöltés…

És itt jön a második, ami eszembe jutott. A tanulás. Megtanulni türelmesnek lenni. Akkor is, ha fáradt vagy, akkor is, ha fáj a fejed, ha havi bajod van, vagy ha csak egyszerűen mindenki hagyjon békén napod van. Mert a gyereked akkor is ott van, és a felelősséget nem akaszthatod fel a fogasra. Le lehet passzolni nagyszülőnek, vagy szitternek, de olyankor meg jön a lelkiismeret furdalás és/vagy az idegeskedés, hogy jól van-e. Én ilyenkor rendszeresen azt vizionálom, hogy biztos eltört már valamije, elütötte egy busz, elvitték az ufók, vagy ami a legrosszabb, hogy túl jól érzi magát, és már soha többé nem is akar hazajönni… Igen, ezt is tanulni kell, az elengedést. Bízni benne annyira, hogy akkor is szeret, ha éppen Apával, vagy a Mamával bandázik, és rettentően élvezi.

Persze ezen kívül is rengeteget tanulok a gyerekeimtől. Még a fél évestől is. A gyermeki egyszerűséget például. Ahogy rácsodálkozik a világra, ahogy icipici kis apróságoknak is rettentően tud örülni. Teljes szívből kacagni. Nem törődni a világgal, azzal, hogy megfelelően áll-e a hajam, vagy passzol-e a cipőm a táskámmal.

Vagy ahogy a 3 évesnek nyílik ki a világ, és szívja be a tudást. Mert mindenre kíváncsi, mindent tudni akar. És bizony sokszor sarokba szorít a miértekkel. Miért kell óvodába járni, amikor Anya egész nap otthon van? Hova megy a kaka-pisi? A dédi papi miért öreg? Miért kell rendet rakni? Miért megy árammal a hajszárító? Miért nem szabad a vízbe dobni? Miért nem ihatunk a fürdővízből? Miért kell tankolni az autóba? Miért gázolajat? Mi megy még gázolajjal? Mi benzinnel? A google és én már nem csak barátok,hanem lelki társak vagyunk.

És el is érkeztünk a következő gondolathoz. Kreativitás. Az anyáknak bizony rettentő kreatívnak kell lenni. És nem csak a Pinterestről kinézett húsvéti dekoráció ügyében. (Ami sohasem néz ki úgy, mint a képeken…) Hanem különféle helyzetek megoldásában is. Például amikor felkerekedsz a két gyerekkel egyedül virágot vásárolni, majd a nagy 10 perc után benyögi, hogy pisilnie kell. Vagy amikor a kisebbik kutyának szánt jutifalatot a nagykutya kaparintja meg… Ugye mindenki tudja, hogy ezt nem lehet annyival elintézni, hogy vegyél egy másikat, és add azt a kicsinek? Vagy, ha az oviban jövünk rá, hogy otthon hagytuk az alvós kutyát, a gyerek meg visít, hogy menjünk haza érte, ami nyilván nem opció. És ezek csak a legutolsó példák. Ilyeneket persze nem tanítanak az iskolában. Mikor azonban sikerül egy-egy ilyen helyzetet úgy megoldani, hogy a végén együtt nevetünk, és letörlöm az izzadságot a homlokomról, akkor azért úgy érzem egy országot is simán elvezetnék… Vagy ez túlzás?

És itt jön a bizonytalanság. Vajon jól oldom meg a helyzeteket? Mikor kell engedni, és mikor keménykedni? Kell egyáltalán ennyit agyalni ezeken? Vagy az a legjobb, ha az ösztöneinkre hallgatunk? Mekkora elvárásaim legyenek?

Ez persze úgyis csak 20-30 év múlva derül ki. És csak remélni tudom, hogy a fiaim azt mondják majd, hogy a szüleiknek voltak hülye dolgaik, és nem mindig álltak a helyzet magaslatán, de a legjobb tudásuk szerint csinálták, és szép gyerekkoruk volt. Még akkor is, ha nem engedtünk csokit vacsorára, vagy 30 fokban téli csizmát húzni.

A másik bizonytalanság számomra az anyaság kontra nőiség kérdése. Mindenhonnan az folyik, hogy egy nőnek szülés után két perccel már tip-topnak kell lennie, és a férje számára készen állnia, mert ha nem, akkor tuti megcsalja a kolleganővel, szomszéddal, pénztárossal… Igen, még a kasszás Erzsi is vonzóbb, mint én az első pár hónapban. De meddig lehet elengedni magam? Hiszen nem csak a férjem érdeke, hanem az enyém is, hogy legalább részben visszakapjam magam. Ugyanolyan már úgysem leszek, mint a két gyerek előtt. De akkor mégis meddig menjek el? Biztosan ki kell sminkelnem magam minden nap, akkor is, ha aludtam összesen 3 órát, azt is 5 részletben? És nem lehet ezt a férjjel megbeszélni? Hiszen ketten vállaltuk a gyerekeket, úgyhogy nem csak nekem kell áldozatokat hoznom. Egyébként is mi az a pár év az életünkből? Miért olyan ördögtől való, ha valaki nem küzd, hanem elfogadja, hogy ez a szakasz most nem róla szól? Nem elfelejtve persze, hogy később még lesz bőven lehetőség asztalon táncolni, délig aludni, hajnalig sorozatot nézni, a főnöknél puncsolni a fizetésemelésért. Arra pedig külön készülök, hogy amikor a fiúk kamaszok lesznek, és délig aludnának, véletlenül pont valami nagyon hangos dolgom akadjon…

Szóval, ha egy szóban kéne az anyaságot megállapítanom, akkor azt mondanám, hogy az Anyaság = Élet. Mert életet adtam két számomra tökéletes kis embergyereknek. Mert rengeteg új célt kapott a saját életem. Mert új élet kezdődött kettőnknek a férjemmel, amit úgy hívunk család. És mert remélhetőleg a fiaim is megtapasztalják egyszer milyen csoda szülőnek lenni, így én is picit tovább élhetek